A Tibeti Halottaskönyv elnevezés Evans-Wentz tibetológus professzortól származik, aki ennek a munkának első nyugati fordítója. A címet E.A. Wallis Budge egyiptológus professzor nyomán adta, aki Egyiptomi Halottaskönyv-nek nevezte el, az Áni-nak tulajdonított papirusztekercsekben található egyiptomi túlvilág leírását. A Tibeti Halottaskönyv szövegének eredeti neve Bardo Tödol (Bar-do thos-sgrol), amely fordítása „a köztes létből hallás útján való megszabadulás”. A Bardo jelentésének megértése kulcsfontosságú a tibeti halálfelfogás megértéséhez, míg a tödol, a megszabadulás módszerére utal.
I. Mi a ‘Bardo’?
| A buddhizmus alaptanítása szerint, mindennek aminek kezdete van, van vége is, így szükségszerű, hogy minden ami keletkezett el is múljék. Éppen ezért semmi sem állandó, amelyet jelen létformánkban megismerhetünk. Minden evilági dolog valamilyen módon a keletkezése és az elmúlása közötti köztes létben időzik. Minden amit ismerünk előbb-utóbb megváltozik, és átváltozásában számunkra felismerhetetlen formát ölt. Miután számos olyan létforma létezik, amelyeket mi nem tapasztalunk, úgy gondoljuk, hogy a dolgok elpusztulnak, azaz végképp megszűnnek létezni. Valójában azonban csak olyan formát öltenek, amelyet nem vagyunk képesek felfogni, vagy felismerni; ezért gondoljuk, hogy egy bizonyos dolog mindörökre elveszett. Az igazság az, hogy soha egyetlen dolgot sem birtokolhatunk. Pontosan a dolgok állandótlan természete teszi lehetetlenné azt, hogy valaha valaki bármit is sajátjának mondjon; ugyanis maga a birtokló személy is állandó változásban van, s az amit sajátjának gondol az is. Az egyetlen igazság az, hogy másodpercről-másodpercre mindig egy új ember egy új valamit birtokol, de ez a két új dolog, bár szoros kapcsolat áll fenn közöttük, nem azonos az előző kettővel. Ha ezt az igazságot nem is látjuk át másodpercek viszonylatában, egy életöltő távlatában igen. Nem vagyunk azonosak azzal a személlyel, akik három évesen voltunk, még a sejtjeink is kicserélődtek, nemcsak a személyiségünk, ugyanúgy, ahogy a gyerekkori játékaink is kifakultak, az anyaguk elvékonyodott, stb. Minden változik : a személyiségünk ugyanúgy, mint minden körülöttünk. Ami a változatlanság illúzióját kelti, az a változás mögött rejlő láthatatlan „lélek”, amelyet a tibetiek rigpának, tiszta tudatnak neveznek. Az ember tehát állandó változásban él. Létezési formájának alapeleme a változás, amelytől mégis minden ember fél. A félelem oka a megszokásból és a ragaszkodásból ered, abból, hogy a kialakított szokásrend és az ehhez kapcsolódó ‘élet’ megváltozhat, netán elveszhet. Pedig ez szükségszerű. Ez az ‘élet’ rendje. Az amit mi életnek nevezünk valójában számtalan, egymástól szinte függetlenül létező időpillanat egymásutánja. A másodpercről-másodpercre történő változás minimális, éppen ezért szinte észre sem vehető. Azonban ha megnézzük, hogy akár csak az elmúlt egy évben hová vezetett ez a harmincegymillió-ötszázharminchatezer másodperc (31536000s), akkor láthatjuk, hogy az apró észrevehetetlen változások, milyen radikális állapotváltozásokhoz vezethetnek. Éppen ezért az emberi élet, nem más mint folyamatos állapotváltozások összessége, amelyeket az állandóság képzete fűz össze egyetlen lánccá. Az élet nem más mint bardo, a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás. Eközben, hetven éves átlagéletkorra számolva 220752000000000 másodperc áll rendelkezésünkre, amely mind egy-egy önálló, teljes értékű tudatosulási pillanatot jelent. ‘Életről’ ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha van valamiféle tudatosság, vagy érzékelőképesség. |
Éppen ezért a bardo egyben egy tudatálapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik. Profán értelmezésben azt mondhatjuk, hogy amikor mérges vagyok a harag bardójában tartózkodom, amikor meg kiegyensúlyozott, akkor a kiegyensúlyozottság bardójában. Egyik állapotom sem tart örökké, a haragom elmúlik, stb. A buddhista felfogás szerint az életünk állapotváltozásit nyugodtan leírhatjuk úgy, hogy a tudatállapotok változásairól beszélünk ; az egyik tudatosulási pillanatból meghatározott törvényszerűségek irányítása mellett, a következő tudatosulási pillantba hullunk. A tudatállapotváltás folyamata az átlagos tudatműködés mellett nem irányított, ezért gondolják általában az emberek, hogy az életük eseményei sorsszerűek, vagy esetlegesek. Az automatikus tudatműködés esetében ugyanis, az adott személy tudattalan elvárásai, megszokásai és indítékai határozzák meg, hogy a következő másodpercben mi is amit érzékel. Azt, hogy a számítógép billentyűzete, amelyen most ezt írom, nem változik át a következő másodpercben tengeri madárrá, az biztosítja, hogy a tudatomban él az a meggyőződés, hogy ez lehetetlen, vagy legalább is nem túl valószínű. Ha a tudati beidegződéseket felismerjük, és azokat módosítjuk, például meditációval, akkor a tapasztalás folyamata is megváltoztatható, és így lehetségessé válhat olyan tudatrégiók megismerése, amelyek például az ‘élet’ utáni tudatállapotokhoz tartozik.
Az egyes tudatállapotokat a tibetiek hat nagy csoportba sorolják éppen ezért, hat bardo létezik, amely a tudati működés hatféle alaptípusát írják le.
II. A Halál előtti három Bardo
1. Az emberi világ bardója (tib : skye gnas).
A szkjena bardo, azt a köztes létállapotot jelöli, amelyben az ébrenlétben eltöltött tudatos cselekedeteket véghezvisszük. Az európai filozófiai hagyomány sokáig ezt az egyetlen tudatállapotot nevezte ‘tudatosnak’. Ez az a tudatállapot amelyben felkelünk az ágyból, fogat mosunk, stb. úgy, hogy a kezünk megtalálja a szánk, nem esünk orra, stb. Ez egy komplex tudatműködés eredménye. Ugyanúgy hozzátartozik az érzékszervi észlelés, mint a kognitív mentális folyamatok. Nem elég látnunk a szánkat, azt is ‘észben’ kell tartanunk, hogy ez egy száj, amely azért van nyitva, hogy megmoshassuk benne a fogunkat. Egy ilyen egyszerű cselekedet végrehajtása a tudatműködés szempontjából borzasztóan összetett feladat. Biopszichikai szinten érzékelnünk kell a testünket és az ezzel érintkezésben levő egyéb tárgyakat. Majd az ösztönös motorikus reflexeket kordában tartva utasítanunk kell a végtagjainkat, hogy úgy mozogjanak, ahogy mi szeretnénk, és miközben a tudat egy bizonyos része folyamatosan ellenőrzi, hogy a végtagok mozgása olyan-e, mint amilyennek szeretnénk, addig a tudatunk másik része fogalmilag jelenti a helyzetet, mintegy párbeszédet folytatva önmagával.
A nyolcrétű tudatosság:
A buddhista ismeretelmélet, éppen azért, hogy modellezni tudja ezt a bonyolult tudati működést, a tudati funkciókat nyolc részre osztja. Az első öt, az érzékszervekhez kapcsolódó tudati működés. A hatodik, a fogalmak beazonosításáért felelős tudati funkció (a szanszkrit vidzsnyána); ez felelős a fogalmi gondolkodásért, azért, hogy mindenki érti a ‘kutya’ szót. A hetedik egy fogalmaktól mentes, nagyon fürge tudati rész, amely feladata, hogy a fogalmakat és az érzékszervi benyomásokat az emlékezet segítségével összepárosítsa (a szanszkrit manasz). Ezért van, hogy mindig felismerjük, ‘kutyát’ látunk, amikor egy négylábú, szőrös, stb. állatról adnak leírást érzékszerveink. A nyolcadik tudati funkció magáért az emlékezésért felelős; mégpedig a mindenre emlékezésért. Ezt úgy is nevezik, hogy álaja azaz ‘raktár’, miután minden érzéki benyomás elraktározódik benne. Ebben az emlékezetben minden benne van, attól kezdve, hogy születésünk másnapján milyen színű cumisüvegből etettek bennünket és hány karcolás volt rajta, addig, hogy négy évvel ezelőtt ugyanekkor hol voltam és az ott található szőnyegen hány ránc volt látható. Egyfajta objektív videókamera ez, amely válogatás nélkül, kötelességtudóan mindent megörökít. Az általa elraktározott információk megváltozott tudatállapotokban, például hipnózisban könnyen felszínre hozhatók.
A szkjena bardóban tehát minden cselekedetünk ennek a nyolcrétű tudatműködésnek köszönhető. Cselekedeteink hátterében ez a tudatműködés rejtezik, és eme tudatműködés szab határt megismerésünknek és ez határolja be cselekvőképességünket is. Az emberi világ bardójában éppen ezért az emberi cselekedetek korlátoltak; nem tudunk repülni, falakon átmenni, stb.
2. Az álom bardója (tib: rmi-lam).
A milam bardó, azt a létmódot jelöli , amelybe álmodáskor kerülünk. Ilyenkor a nyolcrétű tudatműködésből az első hat nem működik. Csak a raktártudat és a manaszmarad fenn, és a manasz az amely ilyenkor, átlagos tudatműködés esetén, véletlenszerűen választja ki a raktárból az ott elrakott emlékeket. A tibetiek elképzelése szerint a manasz ilyenkor, lemásolja földi testünket, és egy álomtestet szül, amelyet az átlagos álmodó arra használ, hogy a véletlenszerű álomképeket felfogja. A tibetiek dolgozták ki először az álomjógát, amely arra szolgál, hogy az ember álmában ‘felébredjen’, azaz összeolvassza az emberi világ bardóját, az álom bardójával. Ilyenkor az ember képessé válik tudatosan álmodi, így álmában felszínre hozhatja a tudata mélyén rejtőző titkokat, egyetemes igazságokat. Az álomjógában azonban ennél fontosabb, hogy a jógázó megtapasztalja az álomtestben való mozgás és észlelés természetét. Ezt a testet ugyanis a gondolatok irányítják, illetve ebben a tudatállapotban minden gondolat valóságos formát ölt, ezért az egyes gondolatok negatív irányba befolyásolhatják az álmodás menetét. A gondolatfolyamat irányítása, illetve a gondolattestben való mozgás elsajátítása óriási előnyt jelent a halált követő bardókban, amelyek leginkább a tudatos álmodáshoz hasonlatosak.
3. A meditációs állapotok bardója (tib : bsam gtan).
A csamtan, más szóval a szanszkrit dhjána bardója, a meditációban elért tudatállapotváltozásokat takarja. Ezen tudatállapotok skálája olyan széles, hogy ennek bemutatására, most itt nincsen mód. A meditációs gyakorlatok végső célja a tudat tiszta természetének megismerése, amely gyakorlati szempontból a hat bardó egybeolvadását jelenti. Azaz az élet és a halál egybeolvadását.
III. A halál utáni három Bardo
A fentebb emlegetett tibeti halottaskönyv a halál utáni bardókkal foglalkozik. A halál, a tibeti buddhista felfogás szerint nem más, mint állapotváltozás - a tudat állapotának radikális megváltozása. Miután jelenlegi tudatállapotunk a fizikai testhez kötött tudati működéshez kötődik a leginkább, a fizikai test halálával gyökeresen megváltozik. Minél kevésbé kötődik jelenlegi tudatunk a testhez, így az érzékszervi tapasztaláshoz, annál kevésbé viseli meg a testtől való elválás. A test a tudat számára amúgy is az ötféle érzékszervi tudatosságon keresztül van jelen, így a testiség is tekinthető a tudati működés egyik aspektusának. A halál, amely az emberi tudatosság világának végét jelenti, egyben a következő köztes lét kapuja. Nincs végső pusztulás, vagy végső megszűnés, csak átmenet van az egyik köztes létből a másikba. A buddhizmus szempontjából az átmenet folyamata, illetve az átmeneti időszakok a legértékesebbek (pl. az ébrenlétből az elalvás, illetve az ébredés folyamata), mert ilyenkor láthatja meg a tudat, hogy valójában mi is tartozik tiszta természetéhez. Mi az ami csak az egyik vagy másik tudatfunkció következtében van jelen a tudatban és mi az ami valóban van.
Ezért kitűntetett időszak a haldoklás és a meghalás folyamata. Ezért nevezhetnénk az ‘igazság pillanatának’; nem azért, mert majd itt ‘bennünket’ igazolnak, hanem azért mert itt a valóság természete igazolódik. Itt láthat rá az ember arra, hogy a szilárdnak hitt világ valójában tudati konstrukciók kusza halmaza. Ezért kell tudatosan készülni a halálra, megérteni folyamatait, és uralni azokat.
A halálra való készülődés határozza meg minden buddhista vallásgyakorló életét. Valójában minden meditációs gyakorlat végső értelme az, hogy a tudati folyamatok feltérképezésével megtanulják azokat uralni. Az uralomban való jártasság teszi lehetővé a halállal szembekerülő láma számára, hogy a halál utáni cselekvőképességét megőrizze. Az olyan emberek, akik nem végeznek vallásgyakorlatokat, nem meditálnak, azok számára a halál kaotikus erők feltámadása, amelyek elragadják sekélyes tudatát. Az ilyen ember mellé minden esetben egy láma ül, aki látja a haldokló halálfolyamatát ezen a (tudat-)világon túl is, és így képes rajta segíteni. Az ilyen láma folyamatos tanácsadással segíti a túlvilági bardókban bolyongó elholt tudatfoszlányát, és utasításokat ad neki a halál beálltát követő 49 napon át. Így próbálják eljuttatni a holtat annak felismeréséhez, hogy mi valódi természete, hol jár és hogyan cselekedjen annak érdekében, hogy elkerülje az újjászületések forgatagát.
A tibeti látnok-lámák szerint egy ‘átlagos’ ember tudata kb. 49 napon át tartozkodik a halál utáni bardók valamelyikében. Ilyenkor egyéni képességeinek megfelelően új tudatállapotba kerül, amely leginkább a spontán álmodáshoz hasonlít. Az átlagember számára a halál utáni bardókat irányítatlan gondolatáradatok határozzák meg. Miután tudatát előzőleg nem szoktatta hasonló tapasztalásokhoz, és így a halál utáni bardók félelemmel töltik el, minden módot megragad, hogy az emberi tudatállapothoz visszatérjen. Ilyenkor tudatmaradványa egy emberi anyaölbe menekül. Ahogy az új méhen belül emberi tudatállapota (a szkjena bardó) állandósul, előző életének emlékei fokozatosan elvesznek, mint ahogy álmainkat is elfelejtjük ébredésünk után.
Az alábbiakban a halál utáni bardók rövid ismertetését adom.
4. A haldoklás bardója (tib : ‘chi kha).
A csikai bardó a buddhizmus szempontjából a legértékesebb. Ez az élet és a halál közti állapot, ahol a testi funkciók fokozatosan alábbhagynak. Ahogy lassul a szívverés és a légzés, és ezzel együtt a testiség érzete, úgy erősödik fel a belső szubtilis világ energetikai észlelése. Az ember a testét nem szilárdnak tapasztalja, hanem az egymásba olvadó minőségek összességeként. Hol folyékonynak tűnik, hol gázneműnek, hol nagyon törékeny váznak, stb. A haldokló fontos, hogy felismerje saját haldoklási folyamatát. Ilyenkor az átlagembert félelem tölti el, amely rendkívül hasznos lehet a halál beálltát követő periódusban, ugyanis ez a félelem ébreszti fel a széthulló öntudatot önnön ájultságából. A test tapasztalásának széthullása jelzi a csikai bardó kezdetét, amelynek felismerése kulcs fontosságú. Ezért pontos leírását adják az ekkor keletkező érzeteknek. Miután ilyenkor a szubtilis folyamatok kerülnek az érékelés középpontjába, a tibetiek a négy elem kölcsönhatásával írják le mindezt.
A tünetek a következők :- Nagy nyomás érzete az egész testfelületen, amelyet a tibetiek úgy neveznek : a föld vízbe merül
- Jéghidegség érzet, amelyet tűzforróság érzete követ, amelyet a tibetiek úgy neveznek: a víz tűzbe merül.
- A test atomi szilánkokra robban, amelyet a tibetiek úgy neveznek : a tűz levegőbe merül.
Ezt a három tünetet egészítheti ki a következő érzetegyüttes: A fülekben érzett nagy nyomás, hatalmas mértékű viszketés vagy csiklandósság érzet, a test lágyság érzete - mintha viaszból lenne, hányinger, illetve remegés érzet, amely a medencecsont tájékáról terjed felfelé. Ez a felfelé kúszó energia mikor eléri a fejtető régióját, atomi robbanás érzetet kelt, amely egy hihetetlenül intenzív vakító fényesség kíséretében kioltja az emberi tudatosságot. Ekkor áll le végleg a belső légzés, ekkor áll be a halál.
A felragyogó világosságot, amelyet a haldokló a meghalás pillanatában lát, a tibetiek a tudat tiszta természetének ősfényével azonosítják. Ezzel a fénnyel egyé válni annyit jelent, mint beteljesíteni az emberi létezés értelmét, ugyanis ez a tudat tiszta fénye, amely isteni természetű. Aki meditációiban korábban már megtapasztalta ezt az isteni energiát, annak módja van ilyenkor, hogy éberségét fenntartva ezzel a fénnyel egyesüljön. Az átlag ember tudata azonban a fényrobbanással egyidejűleg kialszik. A lámák szerint, ennek a fénynek a megtartása olyan nehéz, mint egy cérnaszálon végiggörgetni egy tűt. A kialvást követően, egyéni felkészültségtől függően a tudat ájult öntudatlanságban időzik. Ilyenkor a nyolcrétű tudatműködésből mindössze kettő marad fenn, a raktár és a manasz. A manasz automatikus működése ébreszti fel a halottat tudati ájultságából, amely legfeljebb 3 napig tart, sok ember esetében azonban ez csupán pár másodpercet jelent.
Az ájultságból ébredező tudatfragmentum egyre több régi tudatfunkcióját állítja vissza raktártudata segítségével. Mindeközben az erős ősfény sugárzik rá, amelyet a tibetiek a tiszta fény második felderengésének neveznek. A manasz a raktártudatból lassan újra lemásolja az elholt alakját, személyiségét, így végül, a halott újonnan születő túlvilági tudata önmagát evilági testéhez hasonló bardótestben találja. A bardótest megszilárdulása zárja le a csikai bardót, miután a testiség – legyen az csupán bardótest – megakadályozza a tiszta fény közvetlen érzékelését. Ezért a lámák célja az, hogy még ebben a bardóban, tudatuk új bardótestetöltését megelőzően próbálják meg az ősfénnyel való azonosulást. Ha a túlvilági test megszületik a tudat tiszta fénye elhalványul.
5. A valóságos átélésének bardója (tib: chos-nyid):
A halált megjárt lámák leírása szerint a bardótest formája teljesen megegyezik fizikai testünk formájával, úgy ahogy álmunkban is saját testünk mintájára készítjük el álomtestünk. Ez a forma persze megváltoztatható, miután anyagát tekintve puszta tudati kivetülés. Ez azt jelenti, hogy mindenki az önmaga testéről alkotott legideálisabb formában jelenik meg, vagy adott esetben valamilyen vágyálom által szült szupertestben. Miután erre a testre nem érvényesek az evilági természeti törvények, látszólagos szuperhatalommal rendelkezik. Tud repülni, szabadon megy át falakon, a gondolat erejével repül bárhová, nem sérülhet meg, bármilyen alakká változhat, stb. Ha a haldokló nagyon kötődött lakhelyéhez, vagy váratlanul halt meg, akkor nagy valószínűséggel bardótestében felébredve halála helyszínét vetíti maga köré. Ez nem azt jelenti, hogy valóban halála helyszínén is lenne, pusztán azt, hogy bardótudata tökéletesen lemásolta számára a korábbi helyszínt, ahol az eseményeket, egy álomhoz hasonlóan önmaga gerjeszti. Ilyen esetekben félelmetes mértékű szinkronicitás figyelhető meg az evilági események és a túlvilági víziók között. A bardótudat sokkal érzékenyebb és rendelkezik minden extraszenzoriális képességgel, amellyel itt nem rendelkezünk, így képes az életében hozzá közelálló személyek gondolatait érzékelni, látja mit gondolnak, mit éreznek, stb.
Valójában nincs jelentősége, hogy az elholt személy bardóteste ebben a világban, vagy egy túlvilágban van-e. Mindkét világ, tudatállapot függő, s mivel a bardótestben újjászülető tudat sokkal nagyobb kapacitású, mint ez, számára mindkét ‘világ’ valós. Érzékeli mindazt ami ebben a világban, azaz ezen a tudati szinten történik, de érzékeli a dolgok sokkal mélyebb valóságszintjeit is. Így annak megfelelően, hogy tudati fejlettsége milyen mértékű, más hozzá hasonló tudatú ‘halottal’ is találkozhat. Amennyiben képes tudatszintjét állandó szinten tartani, úgy érdekes ‘lélekcsoportokkal’ találkozhat ebben a csönyid bardóban. Az itt megjelenő alakokat karmikus árnyaknak nevezi a Bardo Tödol, miután azt, hogy a halál utáni víziók milyen természetűek lesznek az elholt tudatállapotán múlik.
Hasonló képen az álmokhoz, ahol van kellemes és rémálom is, a csönyid bardó látomásai is két csoportba oszthatók. Ha a halott saját halálának tényétől megrémül, vagy szomorúságot érez saját maga iránt, akkor egyre fokozódó ijedséget és önsajnálatot fog érezni, míg ezek a negatív érzelmek konkrét rémalakok formájában meg nem jelennek. Az ilyen rémalakok teljesen valóságosnak tűnnek, sokszor a valóságosnak hitt világ elemeként jelennek meg, hihető szituációkban. Pl. a haldokló saját temetését látván önsajnálatot és a rokonok iránti haragot érez, akkor könnyen lehet, hogy a gyászolók közül hirtelen kiválik egy rémalak, aki elkergeti onnan. Ha pozitív érzések fogják el, rokonai felé szeretetet érez, akkor lehet, hogy a csoportból kiválik egy segítő alak, aki segít a továbbiakban. Az ilyen segítő lényeket a tibetiek istenségeknek tartják, akik olyan megvilágosodott lények, akik a köztes létben bolyongókat segítik.
Az elképzelések szerint a csönyid bardó első hét napjában, minden egyes napon megjelenik egy-egy ilyen segítő istenség. Az istenséget bármilyen formát ölthetnek. Itt hangsúlyozni kell, hogy a halott számára, ha elfogadta önmaga halálának tényét, egyre kevésbé válik érzékelhetővé az emberi világ, és lassan magasabb tudatállapotba emelkedve végkép ‘elhagyja’ ezt a ’világot’. Valójában nem megy sehová, csak tudatállapota változik meg, amely miatt számára lehetetlenné válik ennek az alacsonyabb rezgésszintű világnak az észlelése. Ilyenkor a halott vizuális terét egy halványkéken derengő semleges végtelen tér tölti ki, amely dimenzionálatlanságában a tudat tiszta természetével egyenlő. A halott ebbe a semleges térbe vetíti bele álomszerű látomásait, és itt jelennek meg számára a segítő istenségek is. Azonban ezeknek az istenségeknek a megjelenése félelemkeltő is lehet, miután az általuk hordozott tudati energia hatalmas. A Bardo Tödol számtalan helyen hangsúlyozza, hogy ezek az istenségek ugyanúgy az elholt tudatából született álomképek, valójában a különböző tudati aspektusok perszonifikációi. Aki ezt felismeri, annak a tiszta fény újra feldereng és így azzal egyesülve elérheti a végső felébredést.
Nincs általános törvény arra, hogy a csönyid bardó hány napig tart. A lámák szerint átlagosan kétszer hét nap; de valójában itt az időnek semmi jelentősége sincs. Ezt a bardót az zárja le, hogy a halott tudatában elmúlt élete iránt érzett vágyódás ébred. Ezt szimbolikusan úgy jelenítik meg, hogy megjelenik Jáma, a halál istene, aki a haldokló elé tükröt tart, amelyben megláthatja életének minden részletét. Jáma nem ítél és nem vádol, a halott maga az, aki minden cselekedetét újraéli, de ezúttal nem csak saját szemszögéből, hanem másokéból is. Így maga ismeri fel, hibáit, tökéletlenségeit, amelyek alapján a tökéletesedés iránti vágy ébred benne, amely az újramegtestesülések bardójához vezet. Életszemléjében mások is részt vehetnek, de nincs bíráskodás, nincs ítélet. Mindenki maga vonja le élete tapasztalatait. A tibeti lámák szerint ez a folyamat nem minden embernél tudatos. A legtöbb halott a halál utáni bardókat legfeljebb olyan tudatossági szinten éli át, mint ahogy álmodik. Amíg álmodik, addig érzékel minden álomképet, sőt logikusan építi álmát, de mikor a következő álomkép érkezik, már elfelejti az előzőt. Így alussza át saját halálát.
6. Az újászületések bardója (tib : srid-pa):
A szidpa bardóról már csak keveset szólok. Miután felébredt az elholtban a vágy, hogy újra cselekedjen, illetve az emberi létforma utáni vágy, ekkor látomásai erotikus színezetet vesznek. Ez a legtöbb ember esetében automatikus. Annak megfelelően, hogy a szeretkező párok melyik neméhez vonzódik inkább, dől el, hogy milyen nemű újjászületéshez jut az elholt. Ha a férfi alakhoz, akkor nőként születik újjá, ha a nőhöz, akkor férfiként. Elvileg befolyásolható az újjászületés helye és ideje, ez azonban csak azoknak adatik meg, akik tudatukat úgy pallérozták, hogy még a szidpa bardóban is legyen erejük tudatukat irányítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése